Ego, és a zakkant

Megyek.
Egyik kezemben Latte a másikban cigi, és ő közben mondja a dolgait. Hallgatom, slukkolok, hol ebből, hol abból, és mosolygok.
 - Szép gondolat igen, csak tedd az egyik lábad a másik után, menni fog, tudod madarak, fák. Süt a nap, emberek futnak, bicikliznek, kutyát sétáltatnak.
Egy átlag nap nekik - talán - nekem ünnepnap. Ő mondja tovább.
 - Nézz már a szemeddel. Életek, akik elsétálnak melletted, víz ami hullámzik melletted. Itt fogsz élni. Tudod?
 - Tudod, hogy tudom. Már itt élek, akkor élek ha itt vagyok.
 - Rá gondolsz igaz?
 - Tudod, hogy rá gondolok. Befognád? A csendem hallgatom.
 - Hello Zizi... - szól egy hang, erre persze egyből elhallgat.
Teszem a lábam, egyiket a másik után. Egyszerű ez. Közben a belső mozim szétszakít, bekúszik a bőröm alá, és robban a múlt. Hónapok peregnek le bennem, megállíthatnám, de nem akarom. Olyan mintha itt lenne. Mindig ez van, egyik pillanatról a másikra, mint a villám. Elindítom azt amivel végre elhallgathatom jó időre. Kellemes hangú úr közli A világ csak belülről változhat meg. 
 - Ha te mondod - esküszöm el akarom hinni.
 - Élj a mostban - mondja, azt tudod irányítani. Ne múltban, és ne is a jövőben. 
 - Légy azért tudatos - súgja valaki. Megbizsergek.
Aztán bekúszik a jövő, én a kertemben, egy fiú szalad felém, nevet. Igazán, szívből. Akarom ezt.
 - Hazugság - szólal meg újra. - Hol a múltban vagy, hol meg a jövőben, aztán az egész olyan mintha egy helyben toporognál. Ez neked a Most?
 - Nem igaz.
 - Bárkit átverhetsz, de engem nem tudsz. Látom mi játszódik le benned.
 - Ez most más. Nincsen szegény én, nincs mentsen meg végre valaki. Magamért teszem.
 - Hű elfogyott az önfeláldozás? Ez új - nevet hangosan.
 - Hiszek benne, látom, ezt nem veheti el tőlem senki. Tudom, hogy megakarsz védeni, az a feladatod, de hallgass el. Kérlek.
 - Rendben. Ha szükséged van rám, úgyis tudni fogom.
A mosolyom szélesebb, a kellemes hangú úr tovább beszél, és elhiszem, hogy jól vagyok. Mert megszólalt végre a csend.