Élvezd. Fogadd el. Vagy engedd el.

Vannak dolgok az életben amibe belehalsz. Belehalsz és kész, nem tudsz ellene tenni. Miért? Mert te is akarod. Az lehet egy szó, egy érzés, amit kivált belőled. Véged van, meghaltál. Aztán mikor már olyan üresnek érzed magad, hogy valamit tenned kell. Valami kell amit te irányítasz, mert képes vagy rá. Mi lenne az? Irányíthatod a lelked? Talán, talán egyszer eljutsz oda. Irányíthatod a tested? Esetleg ha szerencsés vagy. A második variáció könnyebbnek tűnt... Pedig nem az. Akkor az első, ugyan. Marad a test, edzésre fel, legyen plank. Mi bajom lehet? Hiszen csak egy perces gyakorlatok, egyszerűen nagyszerű. Az egy perc is egy vicc, olyan mintha már egy órája csinálnád, aztán eltelt húsz kemény másodperc. Röhej. Annyira büszke voltam magamra mikor először végig csináltam, hogy világgá akartam kürtölni. Nem tettem, ugyan minek. Magamban is jó érzés, valami végre kitölt. A büszkeség, és az a nagy üresség is alábbhagy talán. A francokat. Lefogytam. Na és. Az üresség vissza vissza tért, mikor megjelent valaki, pedig nem tőle volt, magamtól. Igen magamtól.  Magamnak csinálom. Mindent maganak csinálok, minden érzést, reakciót. Mindent. Élvezd. Fogadd el. Vagy engedd el. Nehéz? Hú bazz tudnék mesélni... Ha már rohadtul feszülök tőle lehet meg is teszem, de még túl friss, túl nehéz. Meg különben is, magamnak írom. Ráérek. Rinyálok eleget így is. 

Bizalom

Tanulnom kell még pár dolgot, például bizalmat is. Ma szokásos magamba mélyedő utamat tettem meg a tó körül. Korán indultam mert szerettem volna minél többet ott lenni, mondhatni bazi hideg volt, de mire megtettem az első kört, rám olvadt a kabátom. Kocogok vissza a kocsihoz, hogy ledobjak magamról némi textilt, feltűnt mellette három cserzett bőrű munkás, pár lépéssel odébb. Mióta fogytam, formálódtam megszoktam azokat a bizonyos "éhes" szemeket, már készültem rá lelkileg, és reméltem nem lesz beszólás mellé. A jóafaramuci és társai... Ééés "éhes" szem on. Így legyen ötösöm a lottón, bizsereg a hátam, jég korcsolyázik rajta a rám olvadt kabát. Textil le, én miattatok tuti nem fogok pácolódni tovább ebben a tetves kabátban! Pulcsi le, csere pulcsi fel, meg a mellényem, elvégre ősz van vagy mi. Szemek kocsányon - pedig még csak bokát sem villantottam, nem értem a pasikat. A legfiatalabb továbbra is néz, és arcoskodik a kettő idősebbel. Ekkor tudatosul bennem, hogy rohadtul nincs itt rajtunk kívül senki, se egy nyamvadt másik autó, se egy másik ember. Bevágom magam az kocsimba, ott az én biztonságom, drága masszív kis jószág, tizennégy éve imádom. Még úgy is, hogy nem nyílik néha gombnyomásra az ajtaja... Lapátok landolnak a platós autójuk hátulján, felcsillanó enyhén sárgás szemek, és eskü a Jurassic park raptor támadása jutott eszembe, ahogy megközelítették a kocsimat. Anyázok magamban, most vagy cigi tarhálás következik, vagy tényleg szeretnék elmélyíteni a kapcsolatunkat, amire nagyon nem vagyok felkészülve.
Erre jóságos nagypapi mosollyal kikapja az ajtóban felejtett kocsikulcsomat, és rám nyitja az ajtót, hogy ez még kelleni fog kisasszony, ha szeretné elindítani. A másik kettő nevet, integetnek, szép napot kívánnak. Nevetek, köszönetet rebegek, szép napot kívánok. Bizalom. Ennyi. Domján úr felnevet a fejemben.

pillanat

Hogyan létezhetne rossz a világon, ha ilyen pillanatokat kapok?

Nem tudom...

Nem tudom - mondta, és ezzel a két szóval, tett ígéretet. Könnyű kimondani? Könnyű elfogadni? 

Hát rohadtul nem...

Ego, és a zakkant

Megyek.
Egyik kezemben Latte a másikban cigi, és ő közben mondja a dolgait. Hallgatom, slukkolok, hol ebből, hol abból, és mosolygok.
 - Szép gondolat igen, csak tedd az egyik lábad a másik után, menni fog, tudod madarak, fák. Süt a nap, emberek futnak, bicikliznek, kutyát sétáltatnak.
Egy átlag nap nekik - talán - nekem ünnepnap. Ő mondja tovább.
 - Nézz már a szemeddel. Életek, akik elsétálnak melletted, víz ami hullámzik melletted. Itt fogsz élni. Tudod?
 - Tudod, hogy tudom. Már itt élek, akkor élek ha itt vagyok.
 - Rá gondolsz igaz?
 - Tudod, hogy rá gondolok. Befognád? A csendem hallgatom.
 - Hello Zizi... - szól egy hang, erre persze egyből elhallgat.
Teszem a lábam, egyiket a másik után. Egyszerű ez. Közben a belső mozim szétszakít, bekúszik a bőröm alá, és robban a múlt. Hónapok peregnek le bennem, megállíthatnám, de nem akarom. Olyan mintha itt lenne. Mindig ez van, egyik pillanatról a másikra, mint a villám. Elindítom azt amivel végre elhallgathatom jó időre. Kellemes hangú úr közli A világ csak belülről változhat meg. 
 - Ha te mondod - esküszöm el akarom hinni.
 - Élj a mostban - mondja, azt tudod irányítani. Ne múltban, és ne is a jövőben. 
 - Légy azért tudatos - súgja valaki. Megbizsergek.
Aztán bekúszik a jövő, én a kertemben, egy fiú szalad felém, nevet. Igazán, szívből. Akarom ezt.
 - Hazugság - szólal meg újra. - Hol a múltban vagy, hol meg a jövőben, aztán az egész olyan mintha egy helyben toporognál. Ez neked a Most?
 - Nem igaz.
 - Bárkit átverhetsz, de engem nem tudsz. Látom mi játszódik le benned.
 - Ez most más. Nincsen szegény én, nincs mentsen meg végre valaki. Magamért teszem.
 - Hű elfogyott az önfeláldozás? Ez új - nevet hangosan.
 - Hiszek benne, látom, ezt nem veheti el tőlem senki. Tudom, hogy megakarsz védeni, az a feladatod, de hallgass el. Kérlek.
 - Rendben. Ha szükséged van rám, úgyis tudni fogom.
A mosolyom szélesebb, a kellemes hangú úr tovább beszél, és elhiszem, hogy jól vagyok. Mert megszólalt végre a csend.

Kis esti melankólia...

Szeretem...
Tudja? Talán.
Érzi? Szeretném.
Létezem nélküle? Nem.
Megengedem magamnak, hogy szeressem.
Minden nap egy kis halál. De milyen. Bakker.
Nem csúf torokszorító, hanem főnix halál. Magasba repülök, és lángra kapva zuhanok, majd újra éledek.
Szenvedés? Nem.
Öröm.
Napok haladnak egymás után. Minden természetes, minden ami volt, vagy lesz, minden ami van.
Szeretlek.
Tudod?
Igen. 
Válaszol egy arc a tükörben...